A világsikerű sorozat első kötetében Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Az akadémia falain belül a két lánynak különböző viszálykodással, rosszindulatú pletykákkal, tiltott szerelemmel és fenyegetésekkel kell megbirkóznia. De mindketten tudják, hogy a legnagyobb veszély a kapukon kívülről leselkedik rájuk.

A történet igen kuszán indul, nagyon nehéz volt számomra kibogozni a szálakat, hogy ki kicsoda, eszik-e vagy isszák a morákat, dampyrokat (najó a dampyr volt a fogódzkodó, mert láttam valami gagyi vámpíros filmben dampyrt, viszont a többi lényre csak tippelni tudtam) és strigákat... Végül szép lassan összeáll a kép, ahogy vissza rakosgattam helyükre a darabkákat. Olyan érzésem volt, mintha egy törött üvegablakkal bajlódnék, nehéz volt helyére billentenem az elején a balladaszerűen ködös üvegcserepeket, végül minden összeállt nagyjából már az első kötet elején, ami nekem elnyerte a tetszésemet. Rose szemszögéből figyelhetjük végig az eseményeket, amint legjobb mora barátnőjével, Lissával bujkálnak, majd visszakényszerülnek az iskolába (szerintem mindnyájan vágyunk néha valami látványos szökésre, ezért nekem kifejezetten tetszett, hogy nem eleve egy "sulis" regény lett- bár a HP óta én szeretem a bentlakásos iskolák rutinját olvasgatni, ha van hangulata... :D). Az iskolában viszont nem a tipikus klikkesedést figyelhetjük meg, mert elég alaposan belebonyolódunk az uralkodói vámpírcsaládok belpolitikájába, így egy kicsit megspékelt főiskolát kapunk, ódon falakkal, szigorú professzorokkal és egy rakás elkényeztetett vámpírkölyökkel és az elhivatott testőreikkel. Amit igazán sajnálok, hogy kevés előzményt tudtunk meg a vámpírtársadalom alakulásáról, és az iskolai környezet is kicsi hiányosan volt ábrázolva meglátásom szerint. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy nem tipikus tiniregény a nyelvezetét tekintve (ellentétben például az éjszaka háza sorozattal, amit nagyon imádok, de nem a trágársága miatt) és a szereplők is fejlődőképesek, ami nagyon tetszett. Tartottam tőle, hogy enyhe Anita Blake-effektust kapunk (azt a jelenséget hívom Anita Blake effektusnak, amikor a főszereplő csak az első pasi szereplőig tartja az erkölcsi gátjait, aztán huss bele!), de kellemesen csalódtam Rose vad jellemében. A szereplők nem erőltettek, a csavar a könyv végén nagyon bejött és van lezárása is a történetnek. Ha nem lenne az asztalomon a többi 4 kötet, akkor azt hinném, hogy itt vége is lesz a történetnek, de szerencsére nem. :) Amin kuncogtam, hogy Rose is az utolsó fejezeteket kórházban töltötte, ez kicsit emlékeztetett Anita Blake-re, pláne, hogy az agave betűtípust olvasva erősödött bennem ez az érzés. :)
Mindent összevetve jól kidolgozottnak tartom a lelkivilágot a könyvben, pörgős volt és egyáltalán nem unatkoztam. Szeretem, ha egy ilyen típusú könyvbe "bele tudok klikkesedni",kicsit úgy érzem, mintha én is egy testőrtanonc lennék a többi közül és néha úgy kell kirángatnom magam a könyv lapjai mögül, hogy észrevegyem, hogy a tanórán ülök, nem pedig a Szent Vlagyimirban. :)

Kedvenc szereplő: Dimitrij Belikov (csak mert IMÁDOM a barna hajú-barna szemű pasikat, és mert orosz. Ez szerintem mindent elmond rólam. :D)
Utált szereplő: ide nem írok semmit, mert az kicsit spoileres lenne
Kedvenc jelenet: a folyamat, amikor Rose edz, és összeszedi magát nagyon tetszett
Utált jelenet: az "állatos jelenetek" (bővebben majd a könyvben látjátok, miért)

Értékelés: 5/az 5 pontból

A Grimpow már megjelenése előtt példátlan kiadói sikert ért el. A spanyol irodalom történetében korábban sohasem fordult elő, hogy egy külföldön ismeretlen szerző ifjúsági regényét tíz országban is megjelentessék. A 2005-ös spanyolországi kiadást követően a kötet 2006-ban Franciaországban, Olaszországban, Németországban, Koreában, Nagy-Britanniában, az Egyesült Államokban, Portugáliában, Görögországban és Oroszországban is megjelent. De vajon mi az, amivel ez a regény ilyen hamar képes volt meghódítani ennyi ország olvasóit? Mindenekelőtt az, hogy a Grimpow rendelkezik a széles olvasóközönség érdeklődését és figyelmét megragadó izgalmas kalandregények összes ismérvével. A középkor misztikus világában játszódó történet egy ősrégi titok birtoklása körül forog, amire az egyház és a király is igényt tart. A főhős, Grimpow, egy kiválasztott, akinek sokszor sejtelmes, sőt veszélyes kalandjai csodálatos világba ragadják magukkal az olvasót.

Mikor megkaptam ezt a könyvet nem gondoltam volna, hogy magán problémák miatt ilyen sokára fogom kiolvasni. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy a legnagyobb gyászoltam pont ez a könyv pottyant az ölembe. mert mikor olvastam, teljesen kiszakadtam a valóságból. Időt és dimenziót váltottam. Grimpow története magában foglalja mindazokat a misztikus és mesés vonásokat, mint amilyenek naggyá tették Harry Pottert is. Nemcsak a könyvben szereplő bölcsek köve miatt mondom ezt, hanem a történet annyira olvasmányos, és annyira mesélteti magát, hogy lehetetlen letenni. Mikor olvastam, belemerültem a betűk vetítette képsorba, szinte magába szippantott a könyv (most is a Harry Potter jutott eszembe, mikor a Titkok kamrájában Harry belepottyan orral a Denem naplójába), megszűnt számomra a világ, és megnyílt egy másik. Ez a másik világ rejtélyekkel teli, hiszen annyi nyomozás van benne, amitől a Da Vinci Kód Langdon professzora is ijedten kapkodta volna a fejét. Az egész történet egy apró tárgy körüli huzavonáról szól, ami véletlen az ifjú Grimpow tulajdonába kerül és onnantól kezdve fenekestül fordul fel az élete. A történetszövés szerintem briliáns volt, a történetszálak végeláthatatlan fonalon kapcsolódtak egymásba, mint a könyv borítóján szereplő farkába harapó kígyó. Néha-héha olyan érzésem volt, hogy a könyv írója biztosan tagja lehetett a történetben szereplő tudóstársaságnak, hiszen tökéletes és hibátlan minden, amit leírt. Nem találtam benne unalmas részeket. A tájleírások kellemesek voltak, olyan érzésem volt, mintha bebarangolnám a középkori Európát én is velük jó nagy tarisznyával, lóháton. Szerintem kellenek az ilyen könyvek ma, mert nemcsak jót szórakoztam, de olyan értékeket láttam megjelenni a lapok között, amik ma fogyatkoznak a "ponyva"piacról. Ábalos bőven szépirodalmi számomra. Terjedelme a könyvnek ne ijesszen meg senkit, mert nagyon gyorsan lehet olvasni, és észre sem vesszük, mikor vége, csak amikor már az utolsó lapokat rángatjuk homlok ráncolva, értetlenül. Grimpow számomra nagy ajándék volt, sok jót adott nekem, megnyugtatta a lelkem. Alig várom Ábalos bácsi következő művét. Csak az lehetne még hosszabb. :)

Kedvenc szereplő: Salietti (üssetek agyon de ez a lovag nekem nagyon bejött)
Utált szereplő: Búlvár de Góztell (egy szó elég: inkvizítor)
Kedvenc jelenet: az, ami a könyv első oldalától az utolsóig tart :)
Utált jelenet: ha mindenképp kell választani, akkor a Sziklakör várai elleni háború, mert az szomorú volt

Értékelés: 5* / az 5-ből

A vámpírvadász Elena Deveraux tudja, hogy ő a legjobb a szakmában – abban viszont már egyáltalán nem biztos, ez elég is lesz ahhoz, hogy túlélje legújabb megbízatását. Megbízója, a világot irányító arkangyalok egyike, Raphael fenyegetően vonzó, de az évezredes hatalom kegyetlenné tette. Elena tehát nem hibázhat, ha kedves az élete – még akkor sem, ha lehetetlen feladatot kell megoldania.
Még ha a vadászatot meg is ússza ép bőrrel, lehet, hogy az arkangyal csábító hatalmának nem tud ellenállni. Márpedig ha az angyalok játszani kezdenek, gyakran megtörik halandó játékszereiket…

A történet egy vámpírvadászról szól egy olyan alternatív világban, amit az angyalok irányítanak, a vámpírok pedig a földön járnak. Újfajta világkép ez, amit az író megrajzol előttünk, és nekem különösen tetszett. A vámpírok sétálnak a napon, ők az angyalok által teremtett felsőbbrendű lények, akik az új létükért cserébe szolgálattal tartoznak szárnyas uraiknak. Mivel a talpnyalást nem mindenki veszi be, így egy-egy vámpír elkallódik, és ekkor lépnek közbe a Céh emberei, kinek oszlopos tagja a hófehér hajú egzotikus vadász, Elena Deveraux. Elena új megbízatásával lesz kénytelen megküzdeni ebben a kötetben: segítenie kell Manhattan arkangyalának, Raphaelnek megtalálni egy veszélyes lényt. Elena nem szokott hozzá ahhoz, hogy a nyomában járjanak, pláne nem egy vonzó arkangyal, akiről köztudott, hogy nem bánik kegyesen azokkal, akik nem úgy táncolnak ahogy ő fütyül...
Vicces volt a sztori, nekem tetszettek Elena elmés beszólásai, ahogy csipkelődik a kollegáival, Raphael és az angyalok jellemzése egészen emberi volt (engem kicsit a fáraókra emlékeztettek ezek az angyalok), de illett ahhoz, ahogy ezek a lények irányítják a világot. A szárnyakba teljesen bele voltam szerelmesedve, minden este úgy aludtam el, hogy legszívesebben magam köré tekertem volna egy pár fiktív tollas meleg angyalszárnyat angyalostul. :D
Tetszett a visszautalgatás Elena múltjára, bár kevesebb is elegendő lett volna szerintem, így kissé szájbarágós lett a dolog, még épp a határán táncolt. Továbbá kicsit zavart, ahogy a lány a vérhez viszonyult. Meg tudtam érteni a félelmét, mégis furcsa egy olyan vadászról olvasni, aki valószínűleg sok rossz vámpírt befogott, mégis kevés gyilkossági helyszínen járt... ez nekem kicsit bajos volt logikailag, de még belefér a regénybe (bár lehet, hogy elrontott engem az Anita Blake vonal, ahol érthetően Anitát gyilkosságról gyilkosságra rángatták mindig).
A cselekmény pörgős volt, a nyelvezet magával ragadott, valahogy tetszett a megfogalmazás is, még Raphael pikáns ércelődéseiért is odavoltam, remek munkát végzett a fordító.
A mellékszereplők kissé kimaradtak a sztoriból, de megismerjük őket, legalább marad valami a többi kötetre is. :)
A romantikus szál tényleg kissé agyoncsapta elején azt a jó kis feminista légkört, de én egyáltalán nem bántam. Szerintem minden el lett találva, nem lett semmi sem végzetesen elrontva, én csak dicsérni tudom ezt a könyvet. Lelkesen várom a folytatást. :)

Kedvenc szereplő: Ransom (nem tudom miért, talán az egzotikus külső miatt megtetszett)
Utált szereplő: Liujan (bár a "nekro" beütés az tetszik)
Kedvenc jelenet: mindegyik
Utált jelenet: nincs (még a vérengzés is jól van megírva)

Értékelés:5 pont / az 5 pontból

MacKayla Lane Georgiában élő kisvárosi lány. A vihogós csitri egyszeriben komor felnőtté válik, amikor értesül Írországban tanuló nővére, Alina meggyilkolásáról. Mobiltelefonjáról meghallgatja testvére utolsó, kétségbeesett és rejtélyes üzenetét. Dublinba utazik, hogy a számára felfoghatatlan, misztikus nyomokat követve eljusson Alina gyilkosáig, és bosszút álljon rajta.

A válaszok keresése közben azonban nemcsak nővére titokzatos életének, szerelmének és halálának részletei tárulnak fel előtte lépésről lépésre, hanem az ír város ódon falak mögötti, láthatatlan árnyékvilága is. Az ijesztő események sodrában rá kell döbbennie, hogy a múlt egymással is könyörtelen harcban álló furcsa fi guráinak mesterkedéseit csakis akkor képes túlélni, ha megtanulja használni újonnan felfedezett adottságát, amelynek révén betekintést nyerhet a tündérek veszedelmekkel teli világába. A veszélyek leküzdésében segítőtársa is akad a kiismerhetetlen könyvesbolt-tulajdonos, Jericho Barrons személyében.

A nagy tudású férfi történetei révén érti meg, hogy ha nem sikerül megakadályozni a tündérek és az emberek világát elválasztó falak teljes leomlását, akkor az emberiség jövője reménytelen. Mac fokozatosan tudatára ébred, hogy miféle küldetésre fi gyelmeztette őt Alina abban a bizonyos utolsó üzenetben. Neki kell megtalálnia az ősi Sinsar Dubh-t, a Sötét Könyvet, mert aki először szerzi meg a Tuatha Dé Danaan félelmetes erejű relikviáját, az mindkét világ ura lehet.

Mac úgy tervezi, hogy a nyomozás után nyomban visszatér az ő kellemesen provinciális, jelentéktelen kis szülővárosába, és igyekszik elfeledkezni mindenről, ami Dublinban történt vele. Hogy végül mégis a maradás és a további kutatás mellett dönt, abban Jericho Barronsé a főszerep. Kettejük közös próbálkozásának sikeréért azonban már a hamarosan megjelenő folytatás olvasása közben izgulhatunk.

A történet nagyon a szívemhez nőtt. Erre több okot tudnék felhozni, az egyik és legfontosabb, pedig a helyszín: Írország, azon belül Dublin. A város ódon kis sikátorain kalandozhatunk a főhős, MacKayla Lane szemével. Nem mindennapi utazásra hívnak minket, hiszen megelevenedik előttünk a tündéreknek nem is olyan barátságos Péter Pán-szerű Csingilinges alakokkal teletűzdelt világa, hanem olyan mitológiát jár körbe, mely sokkal nagyobb veszélyeket rejt magában. Azt hittem, ez is egy szerelmes könyv lesz, tekintve, hogy két főszereplőnk van, az egyik a kisvárosi ifjú felnőtt, (érdeklődését tekintve eléggé sekélyes) hölgy, MacKayla Lane, és a sötét, egzotikus, szívet megdobogtató erős férfi, Jericho Barrons.
És nem! Nyomozós regény!
Ennek nagyon örültem! A könyv annyira pörgős volt cselekményekben, kezdve attól, hogy megtudtuk Mac nővérét holtan találták Dublin egyik félreeső sikátorában, hogy szinte letehetetlen. Sodródtunk a cselekményekkel, és ez jó volt. Izgalmas. Nem hiányoztak belőle a gyönyörű férfiak sem, és a tipikus női szöszölések sem, bár szerintem kissé erőltetett volt Mac külsőségekre fordított figyelme, de egyszerűen ilyen a jelleme. Néha a hajam égnek állt, ahogy ez a lány kiöltözött, meg a feltétlen ragaszkodása a rózsaszín körmeihez... de még mindig tűrhető volt. Jelleme fejlődött ahogy a sok megrázkódtatáson és sokkon átküzdötte magát, és ezért szerettem meg. Valahol Mac és én nagyon hasonlítunk. Hiszen nem gondolta volna magáról, hogy ennyi mindent kibír és láss csodát! Némi öniróniával és humorral (és persze ősi fegyverekkel) felszerelkezve nekivág a híres ír város rejtett zugainak, hogy szembenézzen nővére gyilkosával.
Ez a könyv igazi felvezető történet volt, érződött a folytatás, és az embernek igénye van, hogy tovább olvassa a többi köteteket is. Tetszettek a párbeszédek is, és a leírások is. Kicsit furcsának tartottam a könyv vége felé, ahogy megszólítja az olvasót, bár nem volt zavaró, csak meglepődtem. Többször is el kellett gondolkoznom azon, vajon mikor meséli el ezt a történetet nekünk Mac, hiszen vissza-és előreutalások bőven találhatók a könyvben, ezért leszek kíváncsi, mi is fog a továbbiakban történni. Hiszen folyamatosan arra utal, hogy ez még csak a kezdet... de mi lesz ezután?
Tökéletesen elégedett voltam a történettel, ha néha megakadtam olvasás közben, akkor azt saját magamnak köszönhettem, a történet egyáltalán nem untatott. Épp ellenkezőleg. Szórakoztató.

Kedvenc szereplő: Mac
Utált szereplő: V'Lane
Kedvenc jelenet: amikor Mac a nővére lakásán jár (nem tudom miért, valószínűleg megérintett a hangulat, ahogy leírja a barackillatú szobát)

Értékelés: 5/ 5 pontból

Vajon mit keres Eric, a vámpírok vezére éjnek idején meztelenül az utcán? Sookie egy kis nyugalomra vágyik, de a kisvárosba érkező gonosz és mindenre elszánt boszorkányok egyszerűen ellopták Eric emlékeit, így segítségre szorul. Sookie vámpír szerelme Peruban üdül, miközben a nem hétköznapi képességekkel megáldott pincérlány a boszorkányok, az éhes vérfarkasok és a bosszúszomjas vámpírok összecsapásának kellős közepén találja magát…

Sookie ebben a kötetben megfogadja, hogy nem fogja a következő évben bajba sodortatni magát. De szegénykének a szándék nem elég: a baj jön magától.
Hirtelen számos problémával kell szembe néznie:
1.) Bill elmegy a városból, így a szakítást fel kell dolgoznia
2.) Egy csöndes éjjelen rátalál az emlékeitől megfosztott Erikre, aki bizony segítségre szorul
3.) Egy rakás boszorkány jelenik meg Bon Tempsban, akik keverik a bajt
4.) Furcsa gyilkosságok, és eltűnések lesznek a városban
és ha még ez nem lenne elég, tovább bővül a természetfeletti lények változatos palettája. Charlaine Harris negyedik könyve szerintem a legizgalmasabb az eddig olvasott True Blood kötetek közül. A cselekmény két fő szálon bonyolódik, az egyik egy fontos szereplő eltűnésére korlátozódik, a másik Erik rejtélyét igyekszik feldolgozni. Közben megjelennek az előző kötet kedvelt (és nem kedvelt) szereplői is: itt lesz Alcide, sokunk kedvenc vérfarkasa, továbbá jön az a randa Debbie is, Alcide barátunk exe, és még sokan mások Shreveportból és a környező városkákból.
Üdítő, hogy Bon Temps-ben játszódik a történet, és nem sokat utazgatunk máshova a regényben. Többet megtudunk egyes kisvárosi szereplőkről, még ha futólag is, és ez tetszett. Sookie igazán nagy erkölcsi problémába kerül, mégsem lesz belőle Anita Blake (jaj de kár, hogy ezt a mai világban szitokszónak használom. Amúgy Anita Blake=Laurell K. Hamilton kötetek, aki nem ismerné. ;) ), megőrzi az igazi "sookieságát", vagyis nem válik belőle sarki lány. Sokat fejlődik, még bátrabb, és büszkébb, a humora továbbra is egyedi, és továbbra is büszke arra, hogy tanulatlansága ellenére ő mindig igyekszik a legjobbat kihozni a káoszból is. Én igazán büszke vagyok rá.
A jelenetek tetszettek, egyikkel sem volt bajom. Nem találtam logikai problémát sem, talán az zavart egy kicsit, hogy az utolsó pár oldalba sűrűsödött az izgalom, amihez képest a lezárás meglehetősen rövidre sikeredett. Egy ekkora cselekményszálnál, mint ami az Erik-féle volt, én kicsit többet vártam a végére. Így viszont viszket a tenyerem a következő kötetért! :)

Kedvenc szereplő: Erik
Utált szereplő: Debbie
Kedvenc jelenet: Sookie- Erik utolsó jelenete

Értékelés: 5/ 5 pontból

A kevély üzletember, Lou Suffern folyamatosan küzd az idővel, még álmában is csak a munka jár az eszében. Családjának meg kell harcolnia minden vele töltött pillanatért. Egy hideg téli reggel munkába menet Lou megismerkedik a hajléktalan Gabe-bel, és egy pillanatra mégis meglágyul a szíve: állást szerez a fiúnak a cégnél. Ez a ritka jócslekedet többszörösen megtérül: Gabe szerencsét hoz Lounak, sőt, úgy tűnik Gabe segítségével elérheti, amit mindig is akart: végre egyszerer lehet két helyen! Azonban rá kell jönnie, a rohanás sem mindig kifizetődő, és karácsony reggeléig még sok mindent rendbe kell hoznia a családjával… Cecelia Ahern negyedik, az Athenaeumnál megjelenő kötete (Talált tárgyak országa, Bennem élsz, Ahol a szivárvány véget ér) igazi karácsonyi történet egy mesés ajándékról, amelyet az ember életében csak egyetlenegyszer kaphat meg.

Ezt a könyvet már évek óta vártam, és idén karácsonyra sikerült megkapnom angolul. Nagyon szép borító, négy féle kivitelben, így az ember azt gondolja, hogy kapni fog egy szeretetteljes, szirupos, karácsonyi filmdíszletet idéző kis ilyen igazábólszerelem-es könyvet. És nem.
Ha egy könyvet, vagy egy történetet karácsonyinak harangoznak be, akkor biztosan benne kell lennie egy tonna karácsonyi klisének, kezdve a karácsonyfa-felállítástól a családi marakodáson, az ajándékcsomagoláson át a mikulásig... mindennek. De nem.
A történet egy kissé kellemetlen úriemberről szól, akit Lou-nak hívnak. Lou először is mintadolgozó,karrierista, az év üzletembere. Több jó tulajdonságot nem is tudok róla elmondani. Ahogy olvastam a könyvet, kezdett lehervadozni arcomról az üdvözült mosoly, néha igazán fejbe vágtam volna a főszereplőt. Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon Cecilia Ahern kisasszony hogyan tudott egy ilyen utálatos és mérhetetlenül önző alakot teremteni, hiszen annyi kedves szereplője van, miért pont EZT kellett beletenni a könyvbe?
Ezen törtem az agyam, miközben próbáltam kibogozni a cselekményt.
Hiszen a cselekmény több szálon fut. Először azt hittem, hogy azokban a bizonyos pulykásfiús összekötő jelenetekben szereplő kissrác lesz valahogy a történet gerince, de nem. A történetvezetés elnyerte tetszésemet, hiszen átfedés van a két fő cselekményszál között, bár kisebb logikai hibákat felfedeztem benne, vagyis inkább úgy mondanám, hogy nem tudott volna meg az ezredes ennyi mindent, de nem akarok poént lőni.
Kicsit előreszaladtunk...
Szóval ez a kibírhatatlan egomán főszereplő egyszer csak felkarol egy hajléktalant, Gabe-et, és munkát ajánl neki. A történet itt kezd bonyolódni, mivel a hirtelen jótett kezd visszájára fordulni, hiszen a rá megtévesztésig hasonlító Gabrielt mindenki szereti, és ez már-már Lou munkáját (és magánéletét) is veszélyezteti. Bepillantást nyerhetünk Lou fejébe, ami nagyon mulatságos is tud lenni. Nagyon tetszett az, ahogy az írónő ezt a hihetetlenül bosszantó főszereplőt megkedveltette velem (igaz lassan), hiszen pont a kis esetlenségével vett le a lábamról. A többi szereplő jelleméről azért nem tudunk meg szinte semmit, mert Lou szemével nézve ők csak felszínesek maradnak. A jellemfejlődés tekintetében viszont magamra ismertem. Tudjátok van olyan, amikor az ember nagyon-nagyon-nagyon meg akar változtatni valamit önmagában. Valami hihetetlenül idegesítő szokást. Annyira igyekszik elkerülni a lehetőségét is annak, hogy azt a tulajdonságot felszínre hozza, hogy ezzel egyre jobban pont olyan viselkedést fog kiváltani magának... na Lou pont ilyen. És ez, kívülről nézve nagyon mulatságos tud lenni.
Sokat derültem Lou és Gabe párbeszédein is, hiszen Lou, akinek mindene megvan, a nagy felsőbbrendűségével sokszor (már bocsánat a pongyola kifejezésért, de) seggre pottyan. Kisebbrendűségi komplexusa lesz ettől a barátságos, nyílt égkék tekintetű sráctól.
Mivel én azt hittem, hogy ez egy karácsonyi történet, ezért kicsit besüppedve a karosszékembe, olvasgatva, vártam a nagy történést, így az első kétszáz oldalt sikerült úgy végigolvasnom, hogy nem unatkoztam közben. Talán a pulykásfiús jelenetek miatt haladtam előre ilyen gyorsan. Érdekelt, hogy micsoda ez az "Ajándék", amit a cím ki akar fejezni. Az utolsó száz oldalon már pörögtek az események... annyi minden történt, hogy alig vártam már a cselekmény megoldására, amiben be kell valljam, picikét csalódtam. Megdöbbentett a történet vége. Az utolsó fejezetben egyet kell értsek a többi olvasó kritikájával, kissé szájbarágós lett a tanulsága a könyvnek, szerintem az utolsó fejezet megállta volna helyét egy novellának, de szükségtelen volt mindent a könyv végére szuszakolni, hiszen minden egyértelművé válik a regényben.
Nekem összességében tetszett a történet. Kedvesek voltak a szereplők (Lou-t leszámítva, őt sokára kedveltem meg), jók voltak a jelenetek, igazából mindent megkaptam, amit egy Ahern-könyvtől vártam, csupán a vége miatt kicsit keserű szájízzel gondolok a könyvre. Bár lehet, magam sem fejeztem volna be másként, ezt tényleg olvasója válogatja, kinek hogy tetszik így kerek vagy nem így...
Szóval továbbra is azt mondom, ez nem egy karácsonyi történet. Karácsonyi ajándéknak megfelelő, hiszen a tanulság,amit magában hordoz, illik a mai rohangáló ünnephez. De karácsonyról nem sok szó van benne. Kedves Olvasó, így vágjon bele a könyvbe, és nem éri csalódás! :)


Kedvenc szereplőm: Ruth (talán azért, mert Lou felesége, és az ő szemével én is megkedveltem Ruth-ot)
Utált szereplőm: Lou, Alfred (nem tudok dönteni köztük)
Kedvenc jelenetem: amikor Lou és Lucy a készülő Ruth-ot figyelik, és amikor Lou egyedül marad a bömbölő kisfiával

Értékelés: 4/ 5 pontból

Igor Malev, a dúsgazdag orosz vállalkozó csak egy dologra tud gondolni: egykori feleségére, Ewára. A férfi jóképű és gazdag, ám mégis boldogtalan, mert társa évekkel ezelőtt elhagyta egy divattervezőért. Csalódását Igor máig nem heverte ki, s bármi áron vissza akarja hódítani szerelmét.
A cannes-i filmfesztiválra készül, mert úgy tudja, hogy Ewa is ott lesz – új férje oldalán.
S a mértéktelen luxusban lubickoló Szuperosztály tagjai között, a győztesek és a modern élet hedonista játékainak világában megkezdi 24 órán át tartó erőszaksorozatát.
Igor maga a vibráló és jéghideg intelligencia, ezért a kibékülés sem lehet mindennapi.
Megígérte, hogy egész világokat fog elpusztítani azért, hogy közel kerülhessen szerelméhez.
És az ígéreteit mindig betartja…

Igor, az orosz milliárdos, képtelen elfogadni, hogy felesége, Ewa elhagyta őt. Még akkor sem, ha az imádott nő hozzáment egy másik milliárdoshoz, és láthatóan nem vágyik a társaságára. A számító, intelligens, és elhivatott orosz éppen ezért elutazik a Cannes-i filmfesztiválra, hogy személyes "üzeneteken" keresztül beváltsa volt feleségének tett ígéretét: "világokat fog elpusztítani a magasabb rendű szeretet nevében", hogy Ewa lássa, Igor még ezt is megteszi érte. Igor sajátos felfogását tükrözi, hogy az "univerzumok elpusztítása" gyilkosságsorozatot jelent. Abban reménykedik, felesége megfejti a szerelme zálogaként szolgáló bizarr üzenetet, és visszatér férjéhez, és boldogan élnek a közösen megálmodott Bajkál-tó melletti vityillójukban. Ám nem minden ilyen zökkenőmentes, ahogy azt az enyhén borult elmeállapotú, de mégis valahol emelem-a-kalapom zseniális elme eltervezte.
Láthatjuk a cselekmények bonyolult szövevényén keresztül, mely több szálon fut, például:
1. a modell, akinek minden vágya Cannes-ban feltűnni
2. a filmrendező hölgy, aki mindent egy lapra tesz fel
3. a szupermodell, aki tervezője álmát készül megváltani
4. a divattervező, aki a semmiből küzdötte fel magát a felső tízezerbe
... Igor mindegyikük életét közvetve megváltoztatja azzal, hogy istent játszik, és keresztülhúz pár számítást, pár életet beáldoz szerelméért, hiszen úgy tartja: "Ezen a világon csak a szerelem ér meg mindent. A többinek semmi értelme sincs." A nagy napon számtalanszor meginog, láthatjuk belső küzdelmeit, viszont veterán katonai profizmusa nem hagyja lankadni gyilkolás közben. Erkölcsisége, és a lelkiismerete nem hagyja nyugodni, végül megszállottsága, rajongása mindig meggyőzi az ellenkezőjéről.
Mikor minden összedőlni látszik körülötte akkor, mikor látja, terve nem éri el a megfelelő eredményt, egy valaki tudja visszatartani, mégpedig első áldozata, Olivia.
A könyvből ez az egyik kedvenc jelenetem, ebbe próbálta betuszkolni az író ennek a bomlott gazdagnak a filozófiáját.
" -És miért kell elpusztítani egy világot?
- Hogy újjáépítsem a magamét.
(...)
- És hogy akarja ezt megvalósítani?
- Mennyit tud maga a varangyok viselkedéséről?
(...) ha egy varangyot beleteszünk egy edénybe, amibe a saját élőhelyének vizét töltöttük, végig mozdulatlanul tűri, amíg melegítjük a vizet. A varangy nem reagál a hőmérséklet fokozatos növekedéseire, a környezet változásaira, és amikor felforr a víz , felpüffedve és boldogan hal meg.
(...)
Olivia nem egészen érti, mi köze van ennek a világ elpusztításához. Igor így folytatja:
- Én úgy viselkedem, mint a felforralt varangy. Nem vettem észre a változásokat. Azt hittem, minden rendben, hogy a rossz majd elmúlik, csak idő kérdése. Kész voltam meghalni, mert elvesztettem azt, ami a legfontosabb volt az életben, és ahelyett, hogy cselekedtem volna, csak lebegtem bambán a vízben, ami percről percre forróbb lett.
- Mit veszített el?
- Valójában nem is veszítettem el semmit: vannak pillanatok, mikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak. Mondjuk tegnap láttam a feleségemet egy másik férfival. Tudom, hogy szeretne visszajönni hozzám, hogy még mindig szeret, csak nincs bátorsága megtenni ezt a lépést."

Ez a jelenet is mutatja, hogy Igor pontosan tudja, ő hol rontotta el, viszont folyamatos féligazságokkal áltatja magát, és igazolni akarja igazát. Ez a jelenet azért is különleges számomra, mert itt kimondja, miért teszi mindezt, és csak ennek a szereplőnek, végén pedig ez a lány fogja végigkísérni őt, mint második lelkiismeret.
Sokan nem kedvelik ezt a kötetét Coelhonak, mert olyan világot mutat be, ami távol áll tőlünk, hétköznapi emberektől. A hatalom (és a gyilkolás), a felső tízezer unalmas, és eseménytelen világába pillanthatunk be, Igor, az orosz maffia egyik alakja, Hamid, a divatdiktátor, és felesége Ewa szerelmi háromszögén keresztül. A könyv egy nap cselekményeit darabolja szét, ráadásul több szálon futtatva, ami megnehezíti az olvasót, hogy egyben lássa a cselekményt. Nekem minden a végén állt össze, addig csak kapkodtam a fejem, és igyekeztem megjegyezni a szereplőket. Mégis azt kell, hogy mondjam, nekem tetszett a könyv. Olyan súlyos mondanivalót ír le, amit megformálni, és megvalósítani, pláne 400 oldalon keresztül (ami Coelhonak nem átlagos oldalmennyisége) nem egyszerű feladat. Éppen ezért lesz vontatott a cselekménye, mert egy nap, sok cselekményszál, és úgy érezzük elszédülünk a sok történéstől. Valójában én úgy képzeltem el, mint egy filmet, vagy egy színházi darabot. Jelenetek váltogatják egymást, és egy narrátor pedig bepillantást enged a szereplők fejébe. Nem egyszerű olvasmány, bennem mély nyomokat hagyott.

Kedvenc szereplő: Jasmine
Utált szereplő: Hamid
Kedvenc jelenet: Olivia és Igor a padon ülve beszélget
Jasmine és Gabriela utolsó közös jelenete

Értékelés: 3 pont az 5 pontból, (mert egy napot 400 oldalban leírni...)