A világsikerű sorozat első kötetében Lissa Dragomirt és Rose Hathawayt két év bujkálás után elfogják és visszazsuppolják a Montana erdőségeinek mélyén megbúvó Szent Vlagyimir Akadémia vaskapui mögé. A vámpíriskola a mora uralkodói családok és dampyr testőreik számára szolgál oktatóhelyül. Az akadémia falain belül a két lánynak különböző viszálykodással, rosszindulatú pletykákkal, tiltott szerelemmel és fenyegetésekkel kell megbirkóznia. De mindketten tudják, hogy a legnagyobb veszély a kapukon kívülről leselkedik rájuk.

A történet igen kuszán indul, nagyon nehéz volt számomra kibogozni a szálakat, hogy ki kicsoda, eszik-e vagy isszák a morákat, dampyrokat (najó a dampyr volt a fogódzkodó, mert láttam valami gagyi vámpíros filmben dampyrt, viszont a többi lényre csak tippelni tudtam) és strigákat... Végül szép lassan összeáll a kép, ahogy vissza rakosgattam helyükre a darabkákat. Olyan érzésem volt, mintha egy törött üvegablakkal bajlódnék, nehéz volt helyére billentenem az elején a balladaszerűen ködös üvegcserepeket, végül minden összeállt nagyjából már az első kötet elején, ami nekem elnyerte a tetszésemet. Rose szemszögéből figyelhetjük végig az eseményeket, amint legjobb mora barátnőjével, Lissával bujkálnak, majd visszakényszerülnek az iskolába (szerintem mindnyájan vágyunk néha valami látványos szökésre, ezért nekem kifejezetten tetszett, hogy nem eleve egy "sulis" regény lett- bár a HP óta én szeretem a bentlakásos iskolák rutinját olvasgatni, ha van hangulata... :D). Az iskolában viszont nem a tipikus klikkesedést figyelhetjük meg, mert elég alaposan belebonyolódunk az uralkodói vámpírcsaládok belpolitikájába, így egy kicsit megspékelt főiskolát kapunk, ódon falakkal, szigorú professzorokkal és egy rakás elkényeztetett vámpírkölyökkel és az elhivatott testőreikkel. Amit igazán sajnálok, hogy kevés előzményt tudtunk meg a vámpírtársadalom alakulásáról, és az iskolai környezet is kicsi hiányosan volt ábrázolva meglátásom szerint. Annak viszont kifejezetten örülök, hogy nem tipikus tiniregény a nyelvezetét tekintve (ellentétben például az éjszaka háza sorozattal, amit nagyon imádok, de nem a trágársága miatt) és a szereplők is fejlődőképesek, ami nagyon tetszett. Tartottam tőle, hogy enyhe Anita Blake-effektust kapunk (azt a jelenséget hívom Anita Blake effektusnak, amikor a főszereplő csak az első pasi szereplőig tartja az erkölcsi gátjait, aztán huss bele!), de kellemesen csalódtam Rose vad jellemében. A szereplők nem erőltettek, a csavar a könyv végén nagyon bejött és van lezárása is a történetnek. Ha nem lenne az asztalomon a többi 4 kötet, akkor azt hinném, hogy itt vége is lesz a történetnek, de szerencsére nem. :) Amin kuncogtam, hogy Rose is az utolsó fejezeteket kórházban töltötte, ez kicsit emlékeztetett Anita Blake-re, pláne, hogy az agave betűtípust olvasva erősödött bennem ez az érzés. :)
Mindent összevetve jól kidolgozottnak tartom a lelkivilágot a könyvben, pörgős volt és egyáltalán nem unatkoztam. Szeretem, ha egy ilyen típusú könyvbe "bele tudok klikkesedni",kicsit úgy érzem, mintha én is egy testőrtanonc lennék a többi közül és néha úgy kell kirángatnom magam a könyv lapjai mögül, hogy észrevegyem, hogy a tanórán ülök, nem pedig a Szent Vlagyimirban. :)

Kedvenc szereplő: Dimitrij Belikov (csak mert IMÁDOM a barna hajú-barna szemű pasikat, és mert orosz. Ez szerintem mindent elmond rólam. :D)
Utált szereplő: ide nem írok semmit, mert az kicsit spoileres lenne
Kedvenc jelenet: a folyamat, amikor Rose edz, és összeszedi magát nagyon tetszett
Utált jelenet: az "állatos jelenetek" (bővebben majd a könyvben látjátok, miért)

Értékelés: 5/az 5 pontból